|
Menü |
|
| |
|
|
| | |
HOGYAN
ALAKULT KI A BÁLI SZEZON ?
TÁNCTÖRTÉNET
„A tamási Gyurkovicsok minden évben egyszer,
úgy farsang tájékán zsebre tették a dohánytermés árát, aztán
fölmentek mulatni Budapestre, a képviselő Gyurkovicshoz. És amint a talpuk alatt
érezték a budapesti aszfaltot, az arcukon meg a sok idegen ember kíváncsi
pillantását, nem lehetett velök tovább bírni… este sorra járták a színházakat és
a bálokat, hajnalig be sem tudtak telni a nótázással , pezsgőzéssel…. A
Gyurkovics fiúk nevezetesek voltak arról is, hogy mindenfelé udvarolgattak, de
egyikük sem házasodott meg. Gyurkovics–lánynak ellenben nem udvarolt partiképes
emberfia úgy, hogy feleségül nem vette volna” (Herceg Ferenc: A Gyurkovics
leányok)
KÖZÉPKORBAN
AZ ELSŐ
A bál
elnevezése a latin-olasz eredetű, a ballare (táncolni) szóból ered. Lényegében
társas táncmulatságot jelent. Azonban a középkor szigorú erkölcsei miatt csak
igen lassan jött divatba. Az első bált 1385-ben, VI. Károly és Bajor
Izabella mennyegzőjének alkalmából rendezték Amiens-ben. Az ötlet utóbb Medici
Katalinnak is megtetszett, aki – miközben szorgalmazta a tánchoz kényelmesebb,
könnyű kivágott ruhákat – kitalálta a kezdetben szolidnak szánt, ám hamarosan
csupán kacérkodásra szolgáló álarcot. Mai formájában a bál XIV. Lajos uralkodása
alatt terjedt el. Hamarosan egész Európa táncra perdült. Kezdetben az
uralkodó joga az udvari bálok rendezése. Az arisztokrácia 1715-ben Párizsban
tartotta az első operában rendezett bált, amelyre hamarosan a gazdag polgárok is
megszerezték a névre szóló és társadalmi rangot jelentő meghívójukat. Széles
körben elterjedt szórakozási formává a XIX. században vált a bálozás. A magyar
vidék kiemelkedő eseménye volt a megyebál. Az arisztokrácia felső körei Bécsben
és Pesten táncoltak. A bál intézménye hamarosan polgárosodott és
demokratizálódott. Különféle társadalmi egyletek, sportkörök hirdették
tagságuknak bálokat, míg mások jótékony célra rendeztek táncos
ünnepségeket.
AZ ÉLET RENDJE
A
falusi élet mindig is szigorú szabályok szerint zajlott. Ősszel volt a
lakodalmak ideje. Farsang pedig az ismerkedés, a lánykérés időszakának
számított. Bár az egyház a farsangot az ördög ünnepének tekintette, elismerte,
hogy az élet rendje: a lány a fiúval találkozzék, összeházasodjék. Egyes magyar
vidékeken a falu papja ki is prédikálta, hamvazószerdát követően milyen
jegyespárokat köszönthetnek. A farsang minden korosztály számára
lehetőséget biztosított a táncra. Ilyenkor vidéken meglehetett fogdosni,
csipkedni a lányokat. Egy városi bálban ettől természetesen elájultak volna a
kényes dámák. Ahogy azt is furcsállották volna, hogy faluhelyen szokás volt
asszonybált tartani. A Duntántúlon a szőlőhegyre vonultak az asszonyok
mulatozni, Kalotaszegen a kocsmába. A kíváncsiskodó férfiakat levetkőztetve
kilökték az utcára. A bőség, vigalom időszakát a befelé fordulás
követte. A jó ételektől, italoktól a „farsang farkán” azaz a három utolsó napon
búcsúztak. Már a megelőző héten, az úgynevezett kövér-, vagy „zabáló”
csütörtökön főzni kezdtek. A maradékokat a húshagyó keddet és a hamvazó szerdát
követő „csonka” csütörtökön még lehetett fogyasztani. Ezután kisikálták a zsíros
edényeket , s következett a húsvétig tartó böjt.
CSELÉDTŐL A GRÓFNŐIG
A két
világháború között a Bálközi Blokk nevű egyesület szervezte a bálokat. Tagjai
fiatalemberek voltak. Az időpontok egyeztetésén túl rájuk hárult a rendezés, a
nyomtatványok megrendelése, zenészek szerződtetése, helyiségbérlés, táncrend,
jelvény, szalag, virágdísz beszerzése. Az Ő meghívásukra lett a bálnak
háziasszonya és a fővédnöke. E hölgyek neve szerepelt is a meghívón, és ennek
fejében anyagilag is hozzájárultak a rendezvény költségeihez. Jelenlétükkel
pedig a rendezvény társadalmi elismertségének emeléséhez. Általában
egy cigány-, és egy dzsesszbanda muzsikált. Volt műsor, majd nyitótánc,
többnyire csárdás és keringő. A tánc akkoriban is nagyon sokat jelentett:
egyetlen módja volt az úrilányok érintésének. Szupé (vacsora) után kezdődött az
igazi mulatozás. Előkerültek a vidéki földbirtokos fiúk, akik nagyon tudták
cifrázni a csárdást. A legelegánsabb az Opera-, a Vitézi és a Vöröskeresztes Bál
volt. A legmulatságosabb pedig a pesti Izraelita Hitközségé. A Purim-bálra –
eltérően az elit báloktól – a trafikokban is jegyet lehetett váltani. Így a
Vigadóban a cselédtől a grófnőig mindenki megjelenhetett – inkognitóban, hiszen
ez jelmezbál volt a javából.
NE
TŰZZÜNK VIRÁGOT!
Bálba frakk volt a kötelező viselet fehér mellénnyel
és csokornyakkendővel. Hölgyeknek hosszú ruha, mély dekoltázs. Estélyen elég
volt szmokingban megjelenni, a lányok és asszonyok ruhája valamivel rövidebb,
kivágása szolidabb. A férfiak esti viseletével kapcsolatban az akkori kor jeles
divattanácsadója - ma megmosolyogtató módon – így ír: „Ne kössük a
csokornyakkendőt túl szabályosan. Ha megkötöttük, bízzuk sorsára és ne igazítsuk
folyton. Esti öltözetben ne tartsuk kezünket kabát, vagy nadrágzsebben. Csak
akkor nyúljunk zsebbe, ha ruhatárat fizetünk, vagy borravalót adunk. Ne tűzzünk
virágot a frakk vagy szmoking gomblyukába, mert vőlegénynek nézhetnek. A
szmokingot csak akkor gomboljuk ki, ha verekedést akarunk megakadályozni, vagy
kezdeni. Viseljük az esti ruhát olyan könnyedséggel, mint a mindennapi zakót, és
mulassunk jól."
DRÁGA
ÉS SZÍNPOMPÁS
Az
öltözködés, akár a testbeszéd: jelbeszéd. Jólétet sugall, hiszen a bál
nagyvilági szórakozás. Bár felsőbb körökben illett minden bálra új ruhát
felvenni, a családok elsősorban az eladó lányokra áldoztak. Az első bálozó
ruhája fehér, virága a rózsa. Kivágása finom, ékszer alig csillog. A
táncrendjébe feliratkozó fiatalurak egyike – ideális esetben jövőre már a
jegyese lehet. A következő években az ifjú hölgyek válogathattak a
rózsaszín, halványkék, világoszöld és sárga színek között. A mamák – még mindig
viruló szépasszonyok – a bordó, a dohánybarna, a lila, a szürke, a mélykék és
sötétzöld árnyalataiban pompázhattak. Csupán az idősebb asszonyok viseltek
feketét. Magyarországon a XIX. században elterjedt a díszmagyar. E
drága és színpompás viselet lehetővé tette, hogy a harmincon túliak több
esztendőn át ugyanabban a ruhában jelenhessenek meg. S noha a báloknak
egyértelműen a férjfogás volt a feladata, az 1934-es Kalendárium e jó
tanácsokkal indítja útnak olvasóit: „… házhoz hívott táncosok nélkül nemigen
szokás bálba menni. Természetes, hogy a házifiúk kiválasztásánál bizonyos
esztétikai szempontok uralkodók, miután elsősorban az elinduláshoz és a
bevonuláshoz kellenek, ahol pedig fontos a kerete, amelyben a szép lány esti
ruhában megjelenik. Fiúismerősök nélkül nem szabad bálba
menni."
A STANDARD ÉS A LATIN TÁNCOK TÖRTÉNETE
A
tánccsoportban ma a nemzeti és nemzetközi versenyeken két csoportot
különböztetnek meg. A standard táncokat és a latin-amerikai táncokat. A standard
táncok, melyeket részben már a húszas évektől táncolnak a versenyeken ma a
versenyprogramban az Angolkeringőt, a Tangót, a Bécsi Keringőt, a Slowfoxot, a
Quickstepet foglalják magukban. Latin-amerikai táncokként a Samba, a
Cha-Cha-Cha, a Rumba, a Paso Doble és a Jive szerepelnek, melyeket a versenyeken
már 1968-óta az említett sorrendben táncolnak.
HONNAN SZÁRMAZNAK A STANDARD TÁNCOK ?
A legrégebbi standard táncként a keringőt lehet megnevezni. A keringő
uralja a polkával és a galoppal együtt a XIX. század táncéletét. A
társasági táncokban a XX. század elején forradalmi pezsgés kezdődött. Az első
táncformák Amerikából kerültek át Európába, többek között 1907-ben a Tangó,
1910-ben a Onestep, és 1912-ben a Ragtime. A modern táncok
elterjesztésében mindenek előtt Párizs vezetett. Ott tartották meg 1909-ben az
első világbajnokságot, ezen csak a legújabb táncokkal indulhattak a versenyzők.
Ezt követte a második világbajnokság Nizzában. I.
Világháború alatt Franciaországban, és Németországban a táncot betiltották. Más
volt a helyzet Angliában. Ott az Amerikából átjött zenekarok szolgáltatták a
zenét az új táncokhoz. Ezeknek a táncoknak lényeges ismertető jele volt az
elfordulás a klasszikus balett alaptól, és a közeledés a természetes
mozgásformákhoz, valamint alkalmazkodás a ritmushoz, amelyet mindenek előtt a
jazz-zene nyújtott. A régi táncokat meghatározó körtánc jelleget felváltották a
haladó mozgások, amelyek eleinte még féltalpra helyeződtek. A forgások a
táncoknak nem fő alkotórészét, hanem csupán kisebb részét
jelentették. A tánctartás semmi esetre sem volt olyan
meghatározó, mint ma: vagy testkontaktus nélkül táncoltak, vagy mint a régi
táncoknál szorosan, az akkoriban gyakran megbotránkoztató testközelben. A
Foxtrott, amely a Ragtime-ból fejlődött ki, a váltogatott gyors és lassú
lépéseivel kiszorított minden egyéb táncot, és úttörőjévé vált az úgynevezett
„angol stílus”-nak. Az angol tánctanárok voltak azok, akik 1920 és 1930 között a
társastáncot megújították, és új technikát javasoltak. Az angol tánctanárok első
konferenciáján 1920-ban ehhez megalkották az alapokat. Az
„Angolkeringő” a régi keringőtől eltérően (lépés, lépés, lábak zárnak), az ezt
követő egyenes vonalú irányra törekvő Bostonból, egy tág terű forgó tánccá
fejlődött. A „Tangó”, mindenekelőtt a Milonga-Tangó egyszerű formájával aratott
sikert. A húszas évek elején több konferencián határozták meg az angol stílus
alapelemeit és figuráit. Anglia, Európa vezető táncnemzetévé vált. Az Angol
párok győztek minden nagy versenyen. Victor Silvester, aki 1922-ben az első
angol világbajnok volt, az a1928-ban megjelent könyvével „Modern Ballroom
Dancing”, és a főként versenytáncokhoz komponált tánczenéjével segítette az
angol stílus elterjesztését. 1929-ben a „Nagy
Konferencián” egy általános érvényű határozatot hoztak, amelyben a Slowfox, a
Quickstep, az Angolkeringő, a Tangó és a Blues táncokat mint standard táncokat
rögzítették. Ez a határozat jelölte ki az egyes táncok tempóit és egyszerű
figuráit. 1930 után még számo9s új figura jött hozzá, mégis lényegében a
standard táncokat ma sem táncolják másként, mint akkoriban. Ez a stílus érvényes
a mai napig mindenki, és nemcsak a versenytáncosok számára. Fő ismertetőjegye a
természetes, dinamikus továbbhaladás, könnyedén
kivitelezve. Németország 1929-ben fogadta el az angol
stílust, majd Skandinávia, Hollandia, Belgium és Franciaország is követte. Az új
stílus elterjesztéséről az egész világon az angol tánctanár, Alex Moore
gondoskodott az 1936-ban először megjelenő táncbibliájával, a „Ballroom
Dancing”-al Neki köszönhető az 1933-tól napjainkig megjelenő szakfolyóirat, a
„Monthly Letter Service” is. A harmincas években kezdődött
az amatőr és a profi versenyek szétválása. 1935 – az első nemzetközi amatőr
szövetség megalapítása – után lehetett az első hivatalos amatőr bajnokságot
megrendezni tizenkét európai és két tengeren túli ország részvételével Bad
Neuheimben. Itt az angolok győztek. 1948-ban Alex Moore
„Revised Technique”–je még hozott némileg újat, azonban a stílus lényegében
változatlan maradt. A figurákat három csoportra osztották: alapfigurák, standard
variációk és nevezett variációk. Külön súlyt helyeztek a test technikára, az
egész test szerepére az emelkedésnél, illetve az
ereszkedésnél. Döntő esemény volt 1951-ben a Bécsi keringő
felvétele a standard táncok közé, amelyet a német tánctanár, Paul Krebs
koreografált. 1949-ben alapított Nemzetközi Tánctanár
Szövetség (ICDB) határozta meg 1954-ben az egyes versenytáncok tempóját. Az
amatőr területet illetően az Amatőr Táncosok Nemzetközi Szervezete (ICAD,
1991-től új nevén: ISDF) vállalta a felelősséget. Értékes,
új táncos impulzusok jöttek létre az évente megrendezett nemzetközi szakmai
napok alkalmából a világ szakemberei fáradozásának eredményeként (1948-tól
kezdve a Blackpooli Világkongresszuson , és 1968-tól az INTAKO-n: főként
Mainzban vag Hamburgban, valamint a Bad Kissingen-i
tanácskozásokon).
HOGYAN TÁNCOLJÁK A STANDARD TÁNCOKAT
?
Fontos
jellemzője a standard táncoknak - a tánconként különböző - gyors és térbeli
haladó mozgás. Ellentétben a sokkal inkább helyben táncolt latin-amerikai
táncokkal, a standard táncok esetében haladó táncokról beszélünk. Az
Angolkeringőnél az előrehaladás lendületesen történik, a Bécsi keringőnél
szüntelenül forogva, a Tangónál inkább lopakodva, a Foxtrottnál ritmikusan
előretörve , a Quickstepnél sziporkázó szárnyalással, míg a Slowfoxnál
folyamatos hullámokban. Közben a táncosok lényegében a táncirányban haladnak
előre. Mindegyik standard tánc jellemzője a nyugodt,
stabil felsőtest-tartás, az előfeltétele a kissé tartózkodónak ható, de mégis
temperamentumos, simulékony „angol stílus”-nak, amely a mozgás maximumát az
erőfeszítés minimumával ötvözi. A latin-amerikai táncoktól
eltérően a standard táncoknál a táncpartnerek a testkontaktus által
elválaszthatatlanul össze vannak kötve. Magas követelményt támaszt ez az
egyensúly, a testtartás és a kölcsönös vezetés tekintetében, mely által egy
tökéletesen összehangolt, harmonikus pármozgásnak kell létrejönnie. Ez rejti
magában a legnagyobb nehézséget, de a legnagyobb táncos élvezetet is. A standard
táncok bűvöletét a partnerrel való testi „összeolvadás” erős érzése, a közös
egyensúly megtartása a test változó sebessége és forgása alatt a rafinált
lépések ügyes koordinálása és a változó vezetési impulzusokra adott reakció
adja. A táncnál a zene mozgássá alakul át. Minden standard
táncnak megvan a sajátos alapritmusa, a zenei-táncos karaktere és a speciális
tempója. Az Angolkeringő (3/4-es ütem) nyugodtan, tisztán lendül tova; a zenei
ütem itt megfelel egy táncos lépéssornak. A Bécsi keringő (3/4-es ütem)
lendületes gyors zenéje a bálok jókedvű atmoszféráját teremti meg a parketten. A
Tangót (2/4-es ütem) inkább a drámai hangulat uralja; a lassú és gyors ütések
hirtelen váltakozását a párok változóan gyors lépésekkel, visszafogott
dinamikával és meglepő fejmozgással követik. A Foxtrott (4/4-es ütem)
lendületes, a párok gondtalan életörömöt fejeznek ki. A Quickstepben (4/4-es
ütem) a még fergetegesebb, de kontrolláltan sodró zene a párok temperamentumát
lélegzetelállítóan gyors, pihekönnyűnek ható lépésekkel fokozza. A Slowfoxban
(4/4-es ütem) végül a lassú egyenletes ritmussal áradó zene lágy tovasiklásra
ösztönzi. Még az említett táncos jókedv megléténél is
ütemre kell a táncospárnak táncolnia. Ha a táncos és a zenei ritmusok
egybeesnek, felismerhető a mindenkori tánc tipikus
alapritmusa.
HONNAN SZÁRMAZNAK A LATIN-AMERIKAI TÁNCOK
?
A
Samba, a Cha-Cha-Cha, a Rumba és a Jive eredetét tekintve a „latin-amerikai
táncok” elnevezést, mint gyűjtőfogalmat kritikusan kell szemlélni. Igazi latin
–amerikai eredetű csak a Samba és a Rumba, és a legújabb filmhullámmal most újra
aktuálissá vált Mambó. A Cha-Cha-Chát, ezt a Mambóból
kifejlesztett táncot lehetne még tágabb értelemben ideszámítani. A Jive mai
formáját angol tánctanárok dolgozták ki. Akik ezzel a z USA-ban az afrikai
mozgáselemekből létrehozott Boggie(-Woogie)-t, Jitterbugot és Rock’n Rollt
tették társaságképessé, ezt tehát észak amerikai táncnak lehet tekinteni. A Paso
Doble eredetileg spanyol tánc, amit francia tánctanárok és versenytáncosok
stilizáltak a mostani formájára. Ezután az elemzés után „latin-, észak-amerikai
és spanyol táncokról” kellene beszélni, a gyakorlatban ez túl hosszú elnevezés
lenne, úgyhogy itt is a táncsport körökben szokásos „latin-amerikai táncok” és
„latin” fogalmakat használom. Az igazi latin-amerikai
táncok, mint például a Samba, a Rumba és a Mambó hazáját Afrikában kell keresni.
Ott élt a tánc a harci- és termékenységi táncokban, a szerelmi játékoknál,
esküvői ünnepeknél, aratási ünnepségeknél. Különböző kifejezésformákban jelennek
meg az egyhelyben történő „testen belüli” táncok a polimetrikus és poliritmikus
zenének megfelelően. Erős hangsúlyt kap a mozgásban az egyes testrészek
izolációja, ellentétben az európai táncokkal, ahol minden mozgás a test
központjából indul ki. A policentrikus izoláció volt az alapja az afrikai
extázis-technikának, ehhez járult még az egyes testcentrumok megfelelő
feszültsége. Az afrikai táncot, mint kultúrértéket, a
megközelítőleg mintegy 40 millió rabszolga magával vitte a XVII. És a XVIII.
Században az új hazába, Dél-Amerikába és Nyugat-Indiába
(Karibik). Az afrikai kultúr- és táncelemek
összeolvasztását a spanyol-portugállal gyümölcsözőnek tekinthetjük, ha
figyelembe vesszük a feketék vallási és társadalmi helyzetét. Ellenben az
Épszak-Amerikába kitelepített feketéknek hosszabb idő kellett ahhoz, hogy fekete
táncstílusukat a fehérek elfogadják. Csak a XIX. század végén kezdődött a fekete
és fehér mozgáselemek összeolvadása az afro-amerikai táncstílussá, amely az
akkori zene segítségével a nagy Jazz-korszak kezdetét
jelentette. A Cakewalk volt az első tánc a XX. század
elején, amely afro-amerikai előfutárként Európát elérte, ezt követték a
divattáncok, a Onestep, a Jimmy, a Charleston és a Black
Bottom. A latin-amerikai táncok megjelenése a Európában a
húszas, illetve a harmincas évek elején volt érzékelhető, amikor a Samba
1924-1925-ben , és a Rumba 1931-ben először bukkan fel a báltermekben. Ahogyan a
negyvenes években jelenlévő Boogie és Jitterbug, ezek a táncok mint
fajtaidegenek nem érvényesültek, túl nagy volt még az Angliában stilizált
„standard” táncok uralma. Csak a II. Világháború után,
mindenekelőtt az ötvenes években következett be az USA-ból importált táncok nagy
áttörése. Főleg a franciák voltak azok, akik a Sambát, a Rumbát, a mambót és a
Cha-Cha-Chát, valamint a spanyol Paso Doblét megformálták, anélkül, hogy
karakterüket illetően döntően megváltoztatták volna. Kiváltképp Lucien Davidot
kell megemlíteni Lyonból, aki az ismert francia versenytáncosokkal, többek
között a párizsi Roger Ronneaux-val a latin-amerikai táncok alapját kidolgozta.
Az addig szokásos angol stílushoz képest változást jelentettek: a nyitott
tánctartás testkontaktus nélkül vagy csak korlátozottabb testkontaktussal, a
csípő- és a medencemozgások elsődleges hangsúlyozása, és a csaknem kizárólag
féltalpon történő táncolás. Ehhez kapcsolódott egy bizonyos térbeli szabadság az
egyhelyben maradó táncoknál. Az interpretációnál és a megformálásnál a
táncosoknak sokkal több egyéni lehetőségük volt, mint a standard táncoknál.
Kétségtelenül fennállt a veszély, hogy az európai ízlésnél a tánc eredeti
karaktere elveszhet. 1955-től az amatőr
Európa-bajnokságokon, 1960-tól a világbajnokságokon kezdetben négy táncot
mutattak be, amelyeket kizárólag francia versenypárok nyertek meg. Az 1959-től
megrendezet profi világbajnokságokon mindenekelőtt a franciák vezettek. A Rumba
és a Tangó hovatartozásáról különböző vélemények hangzottak el. A Rumbát gyakran
hatodik táncként a standard táncokhoz sorolták, miközben a Tangó latin-amerikai
eredete alapján negyedik táncként a latin-amerikai táncokhoz tartozott. Csak
1961-ben döntötték el világosan, hogy a Tangó ötödik versenytáncként a standard
táncokhoz tartozzon. Egyúttal a Cha-Cha-Chát, a Samba, a Rumba és a Paso Doble
mellett a negyedik latin-amerikai versenytáncnak nyilvánították. Csak
1965-ben kapta meg a Jive az ötödik versenytáncként az elismerést az Amatőr
Táncosok Világszövetségétől. (ISDF, korábban ICAD). Az
ötvenes évek végén a párhuzamos fejlődésben a latin-amerikai táncok felvételt
nyertek a tánciskolák programjaiba is. Mindenekelőtt a fiatalság lelkesedett az
új, változatos, ritmikus tánclehetőségért. Robbanásszerűen megteltek a
tánclokálok, amelyekben a zenét afro-amerikai poliritmikával játszották. A
lemeztársaságok is állandóan újat hoztak az importált zenével. Biztosan
motiválta a táncosokat az 19612-ben bevezetett világtánc program is. A
tánctanárok Világszövetsége (ICDB) hozzájárult a tánciskolák kezdő és haladó
programjainak egységesítéséhez, tizenegy táncban. Ez tartalmazza a
latin-amerikai táncokat: a Sambát, a Rumbát, a Cha-Cha-Chát és a Paso Doblét,
majd később a Jivet is. A latin-amerikai táncok technikai
átalakításával a franciák mellett az angolok is foglalkoztak. Heves vitákra
került sor az egyes táncok alapelemeiről, pl. a két „rumba
háború”-ban. Az angol tánctanárok voltak végül azok, akik
a latin-amerikai táncok ma is érvényes technikai alapjait megalkották. Walter
Laird fektette le az 1964-ben először megjelent a Technique of Latin American
Dancing című könyvével az alapkövet. Időközben az Imperial Society of Teachers
of Dancing , az angol tánctanárok szervezete által 1974-ben kiadott és
folyamatosan átdolgozott tankönyv, a The Revised Technique of Latin American
Dancing lett az alap a világ összes tánctanára és táncosa
számára.
HOGYAN TÁNCOLJÁK A LATIN-AMERIKAI TÁNCOKAT
?
A latin
mozgások nem sok teret igényelnek, főleg helybe történnek és ezért különösen
alkalmasak szűk tánctérben. Kivétel közöttük a Samba és a Paso Doble
továbbhaladó figurái. Kevés kivétellel minden lépést féltalpra helyeznek, és a
végén teljes talpra eresztik le. A legszembeötlőbb mozgásként a latin-amerikai
csípőmozgást kell említeni, amely automatikusan jön létre, ha a súlylábat
maximálisan átnyújtják. Az összes latin-amerikai táncot jellemzi, hogy a test-
és karmozgások kifejezőbbek, mint a standard táncoknál.
Míg a standard táncokat a szoros testkontaktus jellemzi, a latin-amerikai
táncoknál bizonyos távolságban mozognak a partnerek. Csak ez a távolság teszi
lehetővé a táncosok számára a különböző térd- és csípőmozgásokat, valamint a
forgásokat. A latin-amerikai táncok vonzó zenéje az egyike
azon okoknak, amiért ezek a táncok igen kedveltek, és m9indig modernnek hatnak.
Adott az úgynevezett klasszikus tánczene, ezt a nagy tánczenekarok játsszák,
szigorúan pontos táncritmusban, de sok pop-lemezen is jó zeneszámokat lehet
találni, amelyek alkalmasak a Sambához, a Cha-Cha-Chá-hoz, a Rumbához, a Jivehoz
és a Mambo/Salsához. A latin-amerikai táncok afro-amerikai zenei keveréke erős,
ritmikus hangsúlyaival arra inspirálja a latin táncosokat, hogy vegyenek át a
jazz táncból is mozdulatokat, kiváltképp az izolált mozgásokat. Így például a
Rumbát egy nagyon jellegzetes, a felsőtesttől izolált csípőmozgással táncolják.
A latin-amerikai tánczene is nagyon rugalmasnak látszik, amikor az aktuális
zenei formák, mint például a Mambo- vagy Disco-hangzás felé közeledik. Ezek
természetesen a táncfigurákra is hatnak, a divatnak megfelelően, de
alapformájukban világosan felismerhetők maradnak, és nem változtatják meg a
mindenkori táncok karakterét.
|
|